Birdman (avagy a mellőzés meglepő ereje) (2014)
Szuperhős? Emma Stone? 9 Oscar jelölés? Na ez az én filmem lesz! - Gondoltam, amíg el nem kezdtem nézni. Félre ne értsetek, egyáltalán nem rossz, csak olyat robban az agyam már kb. a 10. perc után, amit régen éreztem. Erőteljes, intelligens és jól összerakott film, aminek ha legalább 3 Oscart nem ad az akadémia, akkor át kellene gondolni, hogy mit művelnek ott.
Riggan Thomson (Michael Keaton) egy korábban ünnepelt filmsztár, a Birdman jelmezét magára öltő félisten mára egy elfeledett senki. Riggan a Broadway-n rendez egy darabot, amelynek főszereplője is lesz, remélve, hogy újra címlapokra kerülhet. Röviden ez az, aminek a történetét a film elmesélné, persze a karakterek drámázásán kívül. Riggan környezetében mindenki átlag ember átlag problémákkal, szorongással, szóval nem kizárt, hogy van, aki ráismer saját magára, vagy élete egy pillanatára. A mellékszereplők között ott van a drogfüggő, az önbizalom hiányos, az idegbeteg és az exhibicionista.
Nem egy hétköznapi tucatfilmről van szó. Először én is valami vagány szuperhősös, robbantgatós, Michael Bay-féle filmre számítottam, de az előzetes megtekintése után át kellett gondolnom újra. Egy igazán tökös, némi humorral átáztatott drámát kaptunk, amiben nem csak a színészek vitték el a hátukon a játékot, hanem a díszlet, a jelmezek és a zene az, ami igazán sokat tett hozzá a film sikeréhez. Mivel a film látszólag egy gigahosszú snitt, ezért a két órás játékidő alatt sosem lépünk ki egy bizonyos körből. A kamera úgy mozog, mintha egy forgatások közötti werk filmbe csöppentünk volna, illetve mintha a szereplők agyába akarnánk belemászni. Ez főleg Emma Stone nagy kitörési jeleneténél fedezhető fel, ahol csak a csaj arcát láthatjuk igazán közelről (talán túl közelről), amint apját osztja kegyetlenül.
Ne keseredjenek el a vizuális effektek rajongói sem, ugyanis végig kísérik a filmet a Riggan valóságba beférkőző fantáziavilágának elemei, illetve a film egy pontján a robbantások és harcok rajongói is megkapják a magukét.
A film vége a nézőre lett bízva. Nagyon ügyesen apránként kelti a feszültséget, míg a film legvégére már majd szétfeszülünk az idegtől, hogy mi lesz, mikor már nem tudjuk eldönteni, hogy amit láttunk a valóság, vagy Riggan kis világának egy képkockája. A film az elejétől a végéig egyszerre sok problémával és témával foglalkozik, ami így elég durván hangzik, de ha eléggé figyelünk, mindent megértünk. Szerintem a film valamilyen szinten önmaga paródiája is, de ezt ne úgy vegyétek, hogy milyen vicces, Adam Sandler féle poénok vannak benne, hanem egy-egy pillanat nekem úgy hatott, mintha az előbbi jelenetet próbálná kifigurázni.
